1. Fejezet

The victory

Szívem lüktető dobogását már a nyakamban érzem. Csak arra tudok gondolni, hogy felhívtak a színpadra a 3 legjobb közé. Még egyszer végignézek a zsűrin, aztán már csak arra tudok gondolni, mi lenne ha…  De aztán megrázom fejem és erőteljesen a műsorvezetőre kezdek koncentrálni, aki épp a győztes nevét próbálja meg elmondani, némi időhúzással (ami valljuk be eléggé idegesítő).
- A győztes, aki ez évbe képviseli Magyarországot az Eurovíziós Dalfesztiválon az nem más… - kérlek legyek, kérlek legyek én gondolom, s egy nevet üvöltöz, amelyről úgy vélem, hogy az enyém. De az nem lehet, vagy még is? Mindenki körülöttem áll és ujjongva tapsol, tehát… én nyertem a versenyt.
Talán ez életem legszebb napja és könnyekben kitörve csak annyit tudok mondani, hogy:
- Köszönöm!
Aztán arra gondolok, hogy össze kell szednem magam és meg kell mutatnom még most utoljára, hogy jól döntött, aki rám szavazott. Így minden bátorságomat összeszedve elveszem a mikrofont, amit a műsorvezető a győztesnek tartogatott egészen idáig, és elindul a zene. Szerencsémre a dal elején hegedűszóló van, így még van egy kis idő, hogy összeszedjem magam. Aztán elkezdek énekelni és minden megszűnik körülöttem, csak a dal marad, melyet teljesen átéléssel éneklek az elejétől a végéig.

A dal befejeztével mindenki állva tapsol és én ismét könnyekben török ki.
A műsor után egyedül ücsörgök  az öltözőmbe, mikor egyszer csak kopogást hallok az ajtómon. Ki más is lehetne az első, aki szívből jövően köszönt, mint a menedzserem:
- Gratulálok, drága! Most is pazar voltál, mint mindig. – érezem a hangján, hogy a következő szócska a jól ismert ’de’ lesz. – De a magas hangokat még sokat kell gyakorolni, hogyha te szeretnéd megnyerni a fesztivált. - és lám a megérzésem kitűnő volt. Rápillantok könnyes szemeimmel és bátortalanul, így szólok:
- Köszönöm! Tudom, hogy nem voltam elég jó, de a közönség bizalmat szavazott. Én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy megnyerjem az Eurovíziót. Ha kell, akár éjt nappallá téve a dal tökéletesítésén fogok dolgozni. Ezt megígérhetem. – mondom némi eltökéltséggel a hangomban.
Bólint, majd kimegy az ajtón, ami majdnem becsukódik, de ekkor egy ráncos kezet pillantok meg azon.
- Ez nem lehet igaz…- gondolom, mikor meglátom imádott nagymamám az ajtóba.
Odarohanok hozzá megölelgetem és megpuszilgatom, majd kérdő tekintettel nézek rá.
- Hát te? Hogyhogy eljöttél? Azt hittem a TV előtt ültök a papával és nézitek az adást. - majd mögé nézek és látom, hogy ő is ott áll.
- Szia, kis unokám! – igaz már nem vagyok kicsi, de szeretem, ha így köszön.
Én ismét sírásba török ki és a nyakukba borulok, akik mint mindig meg vigasztalnak.
- Nagyon büszkék vagyunk rád, és nem hagytunk volna ki egy ilyen fontos eseményt az életedből. – mondta a mamám, akire felnéztem, és mint mindig, az arca sugárzott a boldogságtól. S ismét a papámra nézek aki helyesli amit a mamám mondott.

Később még jön egy két ember  gratulálni, de semmi sem dobta fel úgy a napom, mint a nagyszüleim látogatása.
A következőnap a szállodát, ahol az elmúlt heteket  töltöttem a műsor ideje alatt magam mögött hagyom,és egy beszállok fehér kocsiba,ami  a bejárat előtt vár.

 - El sem hiszem, hogy végre hazamehetek. - motyogom magamba, majd beszállok az autóba.
Néhány másodperc múlva már a motor brümmögését hallom, ami azt jelenti, hogy indulunk. Az autó kigördül és már csak az elsuhanó tájat látom magam mellett. Közben gondolataim már otthon járnak, már hiányoznak a szüleim, akik sajnos nem tudtak eljönni és a minden lében kanál húgaim, akik biztosan repesnek az örömtől (vagy nem?).

Nagy meglepetésemre mikor hazaérek, egy hatalmas torta fogad, amit győzelmem alkalmából kapok a barátaimtól.

Végignézek rajtuk és a könnyeim megint elő akarnak törni, de valahogy visszatessékelem őket.
Aztán közben észreveszem, hogy mindenki itt van, csak egy ember hiányzik. Lucy… Bizonyára jól érzi magát Angliában. Majd küldök egy képet a tortáról és részletesen elmesélem neki, hogy mi történt velem. Kár, hogy nincs itt… Ő az aki mindig támogatott nélküle talán sehol sem lennék.
Aztán a többiek kiabálnak, hogy vágjam fel a tortát és a buli kezdetét veszi. Az est további részében nem gondolok másra, csak hogy jól érezzem magam a barátaimmal, hiszen az elkövetkezendő hetekben a dal tökéletesítésével és a tánc gyakorlásával fog telni.

A hetek gyorsan telnek és a sok gyakorlásnak és  sok éjszakázásnak megvan az eredménye, hiszen indulásomkor a menedzserem elégedetten bólogat.
A nagyszüleim, szüleim és testvéreim is kikísérnek az indulás helyszínéhez, ahol könnyes búcsút veszünk egymástól. Felszállok a buszra, majd a sofőr elindítja a járművet és máris kezdetét vesz a kalandos utazás. Még egyszer, utoljára kinézek az ablakon és már csak a távolból látom a nekem integető családtagjaim…